Körülbelül 63 akadály 55 km táv 3300 méter szint. 13 óra 26 perc, nekem ennyi idő kellett a teljesítéshez. Így másfél órával a szintidőn belül sikerült beérnem.
Ez elég messze van a jótól, de nekem ez a Spartan Ultra mindig is a teljesítésről szólt nem a versenyről, attól én még nagyon messze vagyok.
A felkészülés elég jól telt leszámítva az utolsó három hetet amikor semmit nem tudtam futni, mert közbejött egy kisebb túlterheléses sérülés… Még az is felmerült, hogy nem is indulok. Szerencsére a pihenő, a heti egy kemény sportmasszázs és némi hengerezés helyrehozott annyira, hogy az ultra hetében már tudtam futni egy próbakört, igaz csak futópályán mertem futni szint nélkül. Nem volt tökéletes, de végül úgy döntöttem, hogy rajthozállok legfeljebb kiszállok valahol.
A versenyre a szokásos csapattal mentünk Roni, Csili, Zoli. A szállás nagyon szép volt, és a kis város is ahol megszálltunk. Sajnos az eligazítást lekéstük, de szerencsére így is eljutottak hozzánk az infók Facebook-on keresztül, hála a Magyar Spartan csapatnak, akik nagyon klassz hiánypótló cikkeket is írtak a felkészüléshez. A prezentációból kiderült, hogy 1 depózás helyett 3 lesz, az utolsó 700 méterrel a cél előtt. Itt még jót nevettem rajta, hogy oda meg mi a francnak, de a célvonalban megtudtam. 🙂
Reggel 7:30-kor volt a rajt, Csilinek még korábban, így viszonylag korán kellett kelni. A reggelim ugyanaz volt mint tavaly: dobozos kávé, 1 sonkás sajtos croissan, 1 túrós táska és 1 kakaós csiga. Alig bírtam megenni, de muszáj volt ennem. Miért írom ezt ide? Mert ez az írás nekem kicsit napló jellegű is. Idén is nagyon jó volt elolvasni a tavalyi írásomat, ha nem teszem lehet pár dolgot elfelejtek. 🙂
Mi Zolival az első open futamban indultunk,ahogy haladtunk felfelé gyönyörű helyeken mentünk, a hegytetőn felülről láttuk a hegyek között a hajnali felhőket, csodaszép látvány volt, le is akartam fotózni, de itt még azért viszonylag jól tudtam haladni szóval nem álltam meg. Szerencsére nálam sokkal profibb fotósok csináltak nagyon jó képeket a tájról.
Zoli végig előttem haladt. Az ötödik akadálynál értem be az egyensúlynál (balance) ahol sajnos büntetőznie kellett. Ezt az akadályt általában a hegytetőkön teszik be, hogy jó fáradt, beállt lábbal menjen át rajta az ember. Itt bevártam és egy darabig együtt mentünk, de hamar kiderült, hogy ő jobb tempóban fut így megegyeztünk, hogy mindenki a saját tempójában megy. Volt ami neki ment jobban, volt ami nekem így hiba lett volna egymásra várni mert összeadva túl sok időveszteség lett volna.
Nagyjából az A monkeybar-ig haladtunk együtt, itt elvesztettem Zolit, de szerencsére mint kiderült elém került, nem mögém. 🙂
Az “A monkeybar” kicsit magas volt, de nem használtam a fellépőt, úgy voltam vele még pont elérem felugrásból. El is értem, majd lógtam mint egy zsák krumpli nulla lendülettel és néztem a szokásosnál távolabb lévő kapaszkodót. Majd elkezdtem magam belengetni ahogy a profi OCR versenyzőktől láttam és így sikerült lendületet kapnom és átfognom a következő kapaszkodóra, majd a következőre, ezt követően már volt annyi lendületem, meg annyi “csakazértis” bennem, hogy végig tudtam menni. 🙂
Ha jól rémlik az első körben jött egy a szokásosnál magasabb fal is amit első nekifutásra nem értem fel, itt felmerült bennem, hogy na akkor ez az ahol segítséget kell kérnem, mivel openben indultam erre volt is lehetőségem, az elit és age group versenyzők nem kérhetnek, kaphatnak segítséget az kizárással jár, ezért is indultam most openben, mert emlékeztem rá, hogy 2 éve ugyanígy jártam az Ultra Beast-en csak akkor elitben indultam… Azért nekimentem még egyszer és éppen hogy az újjaim végével elkaptam a fal tejét és sikerült átjutnom. 🙂
Az első burpee (négyütemű fekvőtámasz) adagomat a slacklinenál csináltam. (kifeszített kötélen egyensúlyozás) Természetesen nem sokkal később az első dárdát is elrontottam. Újabb bünti. Eddig 60 és hol van még a nap vége. 🙂
Memória teszt: MHD7WUT5 Pipa. 🙂
Ha jól rémlik valahol ezután jött a számomra egyik legnehezebb akadály. Egy nehéz zsákot kellett kb 1 km-en át cipelni, sípályán fel, majd le, mindezt tűző napon. Legszívesebben leraktam volna a zsákot és ledőltem volna pihenni egy kicsit az árnyékba, de nem tettem, mentem tovább. Lefelé menet összefutottam Ronival aki a távolból kiabált, az egyetlen dolog amit csinálni tudtam, hogy a jobb kezemmel próbáltam integetni abba az irányba ahonnan a hangot hallottam, nem volt rá erőm, hogy abba az irányba forduljak. Végül ő jött oda, csináltunk pár nem túl előnyös selfit és mentünk tovább. 🙂
A depó előtt még volt egy kis kötélmászás ami mostanra már sima liba, gond nélkül megvolt. Ezt persze minden depózás előtt megismételtük. 🙂
Az első depóig ami nagyjából 28 km volt, minden jól ment. 5 óra 7 percbe telt amíg eljutottam idáig, ez bőven benne volt a 7:30-as szintidőben. Itt még az is megfordult a fejemben, hogy az egész verseny meglesz olyan 10 óra alatt megdöntve a tavalyi eredményemet.
A depózás viszonylag gyorsan megvolt, már csak azért is mert beleültem egy hangyabolyba így a komfortzóna számomra nem volt annyira komfortos szóval inkább mentem vissza a terepre. 🙂 Azért előtte még pótoltam amit eddig elhasználtam magnashot, néhány zabszelet, aptonia sós gabonaszelet, megittam az egyik kólámat és pólót cseréltem. A pólócsere volt szerintem az egyik legjobb ötlet, mintha új ember lettem volna utána. Az ebéd kimaradt. Igaz volt bekészítve némi péksüti mint a múltkor, de nem voltam éhes, úgy néz ki ez a zabszelet, dupla Snickers, sós szelet, szőlőcukor kombó elég jó volt frissítésnek. Persze óránként ment a BCAA, kb 2 óránként a sótabi, na meg izós víz volt a hátizsákomba. A korábbi futásaimból tanulva most volt nálam fél liter sima víz is ami szerintem sokat segített. Az UTH 55-ön, 30 km környékén már nagyon kivoltam, nagyon kellett volna sima víz. Most szerintem a rutinosabb frissítésnek és a több hosszú futásnak köszönhetően 30 km környékén még egész szép és jó volt minden. 🙂
A depó után egyből jött 2 akadály, dárda és Herkules, a dárda igaz betalált, de leért a földre így büntető lett belőle. A Herkulessel itt még nem volt gond. Egy hosszú patakban futás/botorkálás után jött egy újabb kötélmászás ezúttal vizesárokból. ezzel sem volt gond. A patakos résznél a helyiek szépen kiültek a partra röhögni a versenyzőkön akik megtalálták azt a részt ahol hirtelen elsüllyednek a mederbe, szerencsére ezt nem sokkal előttem valaki megtalálta így igaz nem szárazon, de megúsztam. 🙂
Sajnos a második szakaszon valahol elkezdett feszülni a térdem, ami nem volt túl jó jel, féltem, hogy esetleg megfájdul és nem tudom teljesíteni a versenyt így kicsit visszavettem a tempóból. Két éve az első Spartan ultrámon amit akkor még Ultra Beast-nek hívtak hasonló történt és mindenféleképp el akartam azt kerülni, hogy minden lépés fájjon így az emelkedőkön mentem ahogy tudtam, a lankás, sima terepeket futottam, de az erős lejtőkön kénytelen voltam nagyon óvatosan menni. Számolgattam fejben, hogy van 2 és fél óra előnyöm a szintidőhöz képest így azért van esélyem beérni a célba időben, innentől az elsődleges célom az lett, hogy beérjek, bár korábban volt egy olyan elképzelésem, hogy idén jó lenne azért hamarabb végezni mint tavaly. Azt tudtam Ronitól, hogy Zoli előttem van, Csili is jól halad azt akartam, hogy mind a hármónknak sikerüljön célba érnie. A leggyengébb láncszem én voltam.
Az Olympus volt a következő aminél büntetőznöm kellett, már amikor megláttam sejtettem, hogy ez ma nem fog menni, azért megpróbáltam majd szépen megcsináltam a büntetőt. Tavaly ez az akadály kétszer is volt, mindkétszer ment, látszik, hogy idén az akadályokat annyit nem gyakoroltam.
A Twister valahol 40 km után jött, ez eddig csak egy versenyen sikerült úgy éreztem, hogy ekkora táv után valószínűleg most nem fog sikerülni, nem is sikerült. Büntetőztem.
Ezt követően nem sok, már csak három “pukli” volt a szintrajz szerint a depóig, csak a szintrajzon az nem volt rajta, hogy az egyikre ismét egy zsákot kellett felcipelni. Finom volt.
Megérkeztem a második depóhoz ahol Csili már Finisher éremmel és pólóval állt Ronival együtt. Látták, hogy baromira lassan értem vissza a második körről és azt hitték valami bajom lett. Megnyugtattam őket, hogy minden ok csak feszül a térdem és nem merek gyorsabban menni nehogy megfájduljon. A lényeg, hogy beérjek. Miután látták, hogy minden ok, hálómászás közben megbeszéltük, hogy vesznek pizzát vacsira majd felmásztam újra a depó előtti kötélen. Ők már mentek vissza a szállásra mert kezdett késő lenni Roni pedig másnap két távon is indult szóval pihennie kellett. Nekem még volt 7 km hátra, a depózás viszonylag gyorsan megvolt, gondolkoztam egy zokni cserén, de végül ez kimaradt.
Depó után ismét jött a dárda ami most sikerült, 4-ből 1, hát van hova fejlődni. 🙂 A Hercules megint ment. Megérkezünk az utolsó szakaszra. Ki volt írva, hogy harmadik kör, Ultra Finish. Ennél szebb feliratot régen láttam. 🙂 Mondjuk lehet a vesztőhely vagy a “ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel” találóbb lett volna, de ez motiválóbb volt az biztos. 🙂
Az utolsó 7 km
Dárda: burpee.
Hecules: pipa
A Cargo: pipa.
Z fal: nagyon szépen kezdtem, majd az akadály felénél kiderült, hogy hibás a fal, a lenti kapaszkodó amire lépnem kellett függőlegesen nézve a fal közepén volt, átléptem rá, de lehetetlen volt tovább menni rajta. Leestem, megnéztem a többit és kiderült, hogy csak az volt hibás amit választottam a többi rendben volt. Megreklamáltam, de meg kellett csinálnom a 30 burpee.
Multirig: jó kis kombinált volt gyűrűkkel, kötelekkel, a végén egy palánkkal amin át kellett mászni: 30 burpee
Elindultunk újra hegynek felfelé abba az irányba ahol a rajt is volt és ismételtünk pár akadályt: falmászás, rönkmászás, Over Under Through, Over Under Over Under Over Under, monkey bar, egyensúly, kőgolyó cipelés, inverz fal, csúszós fal, láncos kőgolyó cipelés, 2. súlyhúzás (ezt már eléggé untam), inverz fal, kúszás, falmászás
Miközben ezeket csináltuk már több mint 50 kilóméter volt mögöttünk és még 7 kilométert meg kellett tenni az erdőben, volt olyan szakasz ahol egyedül futottam a patakparton, eszembe is jutott, hogy ha medve lennék én valószínűleg most estefelé jönnék inni, szerencsére úgy tűnik még nem voltak szomjasak és éhesek sem. 🙂
Némi kúszás, falmászás után elérkeztünk a bucket carry-hez(vödörcipelés): na ez ha szépen akarok fogalmazni akkor azt mondanám rohadt nehéz volt. Várható volt, hogy a szabály könnyítésével visszatérnek a nagyobb súlyok és hosszabb cipelések, hát visszatértek… nem vagyok egy gyenge gyerek, de ezt alig bírtam el, nem tudom hányszor raktam le,de sokszor, próbáltam a jobb vállamon, a bal vállamon, a térdemen, de letenni is szívás volt mert tudtam, hogy újból fel kell emelni… a súlya alatt még a táskám műanyag része is eltörött ahogy véletlen ráraktam a vállamon.
Végül csak körbevittem majd mehettem vissza az erdőben lévő patakba. Ami apróbb probléma volt, hogy mostanra rám sötétedett így életemben először lámpával kellett folytatnom a versenyt. Ezt igazából élveztem, valami új amit eddig még nem csináltam, mondjuk a patakban nappal sem volt könnyű haladni így sötétben a fejlámpa fényénél meg különösen nehéz volt. Sebaj közel a cél… vagy mégsem? Valami nagyon furcsa dolog volt előttünk, egy deszka keresztbe a patakon. Igen egy dunk wall, azaz merülős akadály. Mostanra már elég hűvös volt a levegő, a patak meg egyébként is hideg volt még nappal is, de nincs más hátra merülni kell. Hát nem volt jó,de túléltem. Futás tovább hátha felmelegszem. Lehet sikerült is volna ha nem egy patakban kúszás jött volna utána. Itt úgy voltam vele megpróbálok minél gyorsabban végigjutni, persze az előttem lévő valamiért megállt, gondolom begörcsölt így ez annyira mégsem sikerült gyorsan.
Így csurom vizesen fázva végre kijutottunk a patakból a kötélmászáshoz… Ma eddig minden alkalommal sikerült felmásznom, de itt most elbizonytalanodtam. Végül megtöröltem a kezemet egy fűcsomóval és elkezdtem mászni. Sikerült! 🙂
Beérkeztem az utolsó depózásra 700 méterrel a cél előtt. Erre gondoltam azt, hogy ez meg minek kell? Sminkleni a célfotóhoz? Zseblámpával, fázva kerestem a kis zsákom amiben az első körben levetett pólóm volt, nagy nehezen megtaláltam, de addigra úgy döntöttem, hogy 700 méteren már nem tökölök mégsem veszem át, megyek tovább ahogy vagyok. Jött a dárda, sikerült, Hercules=büntető, Z mászófal, már a kapaszkodókat sem láttam a sötétben=büntető. Multirig=büntető. Itt találkoztam Zolival aki már Finisher pólóban várt! 🙂 Megkérdezte hány burpee van még hátra, erre azt válaszoltam, hogy még 20, de van még rá 2 órám, hogy megcsináljam. 🙂 Mostanra már kezdett bedurranni a mellizmom a burpeektől. 🙂
A befutófotóm most nem sikerült annyira jól, a tűznél megálltam kicsit melegedni, majd nemes egyszerűséggel átlépem a tüzet és besétáltam. 🙂
Igaz az eredményem rosszabb lett mint tavaly és többet is hibáztam az akadályoknál, de valahogy mégis sokkal jobban örültem ennek a teljesítésnek mint a tavalyinak. 🙂
Megvan a második Spartan Ultrám, de ami még fontosabb, hogy Zolinak is sikerült! 🙂 Ráadásul jobb idővel mint nekem!
Ami még hab a tortán, hogy Roni másnap 3. lett a Sprint távon és 5. a Superen. Szóval mindenkinek jól sikerült ez a hétvége. 🙂
AROOO! 🙂
Sanyi fut, néha mászik 