Valamikor év elején szóltak a többiek, hogy megnyílt a nevezés az UTH-ra és jó lenne ha a négyfős kis futó baráti körünk benevezne rá. Az az igazság, hogy ekkor én még nagyon kevésnek éreztem magam ehez a versenyhez. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez a profik versenye és nekem semmi helyem nincs itt, legalábbis még nincs, talán majd jövőre, így végül nem is neveztem. A többiek viszont igen, az 54 kilométeres távra, edzőfutásnak szánták az őszi Spartan Ultrára. Ahogy telt múlt az idő kicsit már bántam, hogy nem neveztem, jó hangulatban szoktak telni ezek a közös futások. Egy verseny után viszont Roni, a társaság egyetlen hölgy tagja megemlítette, hogy ő idén inkább a rövidebb futásokra koncentrálna amiben szép sikereket ér el, szóval eladná a nevezését és rám gondolt. Egy kis gondolkodási időt kértem, mert nem éreztem magam elég felkészültnek, de végül csak belementem. Igaz nem lesz teljes a brigád Roni nélkül aki ugyanekkor egy másik versenyen áll helyt, de még így is jó futásnak igérkezett egy gyönyörű tájon.

A versenyre nem éreztem magam felkészültnek, a többiek év eleje óta szisztematikusan készültek és már túlvoltak pár 30-as távon, Csili még egy hosszabb ultrafutáson is. Nekem idén a leghosszabb távom 21 km volt. Ha edzővel futnék akkor valószínűleg ez már elég lett volna arra, hogy ne engedjen indulni és igaza is lett volna. A barátaim persze biztattak, hogy menni fog az, benne van a lábadba, rutinból lenyomod… Az igazat megvallva én is ezekben bíztam, már ha az eddigi két utcai maratonom, az első sikertelen Ultra Beastem és a tavalyi sikeres Spartan Ultrám rutinnak számít. 🙂

Kicsit késve a verseny előtti napon raktam össze a felszerelésemet. Kötelező felszerelés: ívózsák+fél literes kulacs, igazolvány, esőkabát stb. Berámoltam egy kis csokit, némi zabszeletet, néhány magnéziumot és gélt is vész esetére, bár nem nagyon szoktam gélt inni. amit még elraktam és szerintem ami az egyik legfontosabb volt az 1 sótabletta+1 BCAA/óra. Elsőre el is raktam 8-at gondoltam kb 8 óra alatt végzek, de végül meggondoltam magam és beraktam a szintidőnek megfelelő 10 adagot. 🙂 Az ivózsákba persze izotóniás port is raktam.

A versenyre mi aznap mentünk le, szóval megint korán keltünk. Gyors öltözés, amikor is kiderült, hogy a tisztának hitt zoknimból még ömlik a homok az előző hétvégén tartott akadályverseny után, hiába mostam ki… Hát nem örültem neki, a homok az ami a legkevésbé hiányzik ilyen távon a cipőbe. A verseny helyszínén volt pár kitelepült bolt és egy pillanatra gondoltam rá, hogy venni kéne egy új zoknit, de sajnos nem tettem.

Végül megérkeztünk a rajthoz ahol rengeteg profi futó volt körülöttünk. Én teljesen nyugodt voltam, elhittem, hogy az elmúlt évek futásai elég alapot adnak hozzá, hogy sérülésmentesen végigmenjek, de azzal is tisztában voltam, hogy nem készültem fel rendesen és ezt a “rutinommal” kell pótolnom, nem futom el, rendesen frissítek stb.

A verseny elején a többiek szépen elhúztak tőlem, én meg sem próbáltam tartani a tempójukat, az első 30-as távomon megtanultam, hogy a saját tempómban kell végigmennem különben kipurcanok a végére és nem egy felemelő élmény begyalogolni a célba.

Az első 14 km kellemesen telt, szépen nyugodt tempóban kocogtam, bár kicsit bosszankodtam, hogy sem a pulzusmérésem, sem a navigációm nem megy rendesen. Végül úgy döntöttem egyik sem érdekel, pedig pulzus alapján akartam futni. Szerencsére a navigációval nem volt gond mert nagyon precízen ki volt minden szalagozva és a földön is voltak plusz jelölések.

Pilisszentlászlón 14 km-nél volt az első frissítőpont ami nagyon profi volt. Minden volt itt víz, kóla, gumicukor, sós kekszek, kovászos uborka stb. A crew/önkéntesek nagyon kedvesek segítőkészek voltak. Kicsit meglepő volt egy ilyen komoly frissítés ennyire az elején, de azért csipegettem egy kicsit, ittam egy kis vizet, kólát és mentem tovább viszonylag gyorsan. Mondjuk esélyes, hogy ez egy közös frissítőpont volt a hosszabb távokkal, nekik már biztos nagyon kellett mire idáig eljutottak.

Az első 20 kilométer zökkenőmentesen telt. Mivel elég meleg volt ahol láttam kutat vagy forrást ott kicsit bevizeztem a sapkámat hagy hűtsön. Közben menet közben azon gondolkoztam, hogy lassan meglesz a fele, majd eszembejutott, hogy nem 50 hanem 55 a táv, sebaj a fele jobban hangzott mint a harmada. 🙂 30 kilométer környéken beköszönt a maratoni fal amin sikerült azért túllendülni, akarom mondani túlgyalogolni. 🙂

A első nagyobb hegyről lefelé menet már éreztem, hogy a homokszemek kezdik megdolgozni a talpamat és már nem olyan komfortos a talajfogásom, szerencsére ez csak lefelé zavart, de ott nagyon, így az egyébként jól futható lejtőn nem is sikerült rendesen futnom.

A Pap-réthez közeledve szembe jött velem Zoli aki látszólag jól bírta, bár egy pillanatra meglepődtem, hogy látom és aggódtam nem futotta e el az elejét, bíztam benne, hogy nem. Nagyon sokat készült erre a versenyre szurkoltam neki, hogy sikerüljön. Megkérdezte, hogy vagyok, amire csak annyit tudtam mondani, hogy “sz@rul, de büszkén.” Így jár az aki nem készül fel rendesen. 🙂

35 kilométer környékén megérkeztem a a következő komolyabb frissítési pontra a Pap-réten. Mire idáig elértem már azért fáradtam, a sok izotóniás ital, kóla stb. kezdett kicsapódni a számon és már nagyon kívántam egy kis sima vizet. Szerencsére a frissítőponton az előzőhöz hasonló bőséggel találkoztam, a szervezők kedvesek voltak még a fejünket is lelocsolták vízzel ha kértük. Itt már több időt töltöttem, csipegettem, ittam sima vizet és a kulacsomat is feltöltöttem vele. Itt szinte fesztiválhangulat volt ahogy a sok futó depózott, legszívesebben maradtam volna még, de menni kellett így egy banándarabbal a kezembe útra-keltem. 🙂

Itt egy viszonylag futható rész jött ahol nem nagyon tudtam futni. Lassan közeledtem a bűvös 40 km-hez, ami után már csak 15 km van hátra. Lassan közeledett, de nagyon motivált, hogy elérjem. Közben komoly futók haladtak el mellett Ironman-es tetoválással meg egyéb komoly versenyek szimbólumait viselve. Egy kicsit elgondolkoztam, kevésnek éreztem magam a mezőnyben, de idővel eszembejutott, hogy én is túlvagyok egy Spartan Ultrán szóval talán mégis van itt helyem. 🙂 Végre elértem a 40 kilométert, innen a 42 volt a cél, majd amikor elértem örültem, hogy megvan a maratoni táv. Innen már csak egy rövidebb edzőfutás van hátra. 🙂 Viszont nagyon lassan haladtam mert lefelé menet fájt a talpam, a homok megtette a jótékony hatását és kikezdte, minden lépés fájt lefelé menet így valahol leültem egy sziklára és kiráztam az összegyűlt törmeléket a cipőmből és mentem tovább. Miután kiderült, hogy hát ez bizony nem sokat segített úgy döntöttem beveszek egy fájdalomcsillapítót, hogy valami elfogadható tempóban tudjak haladni. Lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, de látszólag bevált és a lejtőkön meg tudtam kezdeni a kocogást.

A Lajos forrás környékén volt egy ellenőrző pont, az itt lévő segítő mondta, hogy kicsit lejjebb van a forrás ha kell ott tudunk vizet venni. Többen úgy döntöttek, hogy ők oda le nem mennek mert még onnan is fel kell jönni. 🙂 Elsőre én is vaciláltam, de a végén azért lementem pótolni a vizet és bevizezni a sapkámat. Ezt követte egy nagyon durva nagyon hosszú emelkedő. A Pap-rét és a Skanzen között két ilyen emelkedő is volt, hát megszenvedtem rajtuk rendesen. Valahogy így. 🙂

Végül sikerült eljutni a Skanzennél lévő frissítőponthoz, ami szintén nagyon profi volt. Itt egy kicsit leültem az árnyékba a többi versenyzővel amíg frissítettem, itt is kértem egy kis hűtést a fejemre, csakúgy mint a többi helyen itt is nagyon kedvesek voltak.

Jött az utolsó 6 km, ami kb. egy laza edzés. 🙂 Lelkesen indultam meg, de valahol a városhatáron belül belesétáltam. Az ilyen belesétálásokkal az a baj, hogy nagyon nehéz kijönni belőle. Nézegettem az órámat, hogy na még 200 méter séta aztán futok tovább. Végül sikerült megint megindulni. Igyekeztem “tempósan” futni, nem akartam már belesétálni. A városba beérve amerre mentem az emberek mindenhol tapsoltak, szurkoltak ez nagyon lelkesítő volt. Ahogy beértem a főutca környékére egyre többen szurkoltak köztük szervezők is, így azt gondoltam közel a cél meghúzom a végét. Futottam, futottam, de csak nem láttam még a célkaput, elgondolkoztam rajta, hogy lehet kicsit vissza kéne venni, de amikor ez átfutott a fejemen végre megláttam és még belehúztam egy kicsit. 🙂 A többiek már ott vártak a célban és biztattak, hogy “Hajrá! Nyomjad! Ezen múlik minden! :)” Végül futva értem be aminek külön örültem. 🙂

A célban kaptam egy vizes törölközőt a nyakamba és odamentem a többiekhez. Gratuláltunk egymásnak majd elmentem a frissítőpontra. Mondtam, hogy mindjárt jövök, de leültem és pihentem egy kicsit, végül a többiek jöttek oda hozzám, hogy jó lenne már vacsorázni. 🙂

Összességében nagyon jó verseny volt, bár a homokos zoknim és a felkészületlenségem miatt kicsit szenvedősre sikerült. Ettől függetlenül tökéletesen megvagyok elégedve a 187. helyemmel amit 8:44-es idővel hoztam össze a 420 fős mezőnyben. Zolira nagyon büszke vagyok akinek ez volt élete első Ultrafutása és összesítettben a 133. férfiak között a 95. helyen helyen végzett. Csili barátunk pedig hozta a formáját és vidáman a 22. helyen futott be összesítettben, férfiak között a 19. lett.

Végül úgy néz ki mégis volt helyem a mezőnyben. 🙂 Na most megyek zoknit venni amit csak hosszútávfutásra fogok használni. 🙂