Krynica Spartan Ultra 2019

Körülbelül 63 akadály 55 km táv 3300 méter szint. 13 óra 26 perc, nekem ennyi idő kellett a teljesítéshez. Így másfél órával a szintidőn belül sikerült beérnem.

Ez elég messze van a jótól, de nekem ez a Spartan Ultra mindig is a teljesítésről szólt nem a versenyről, attól én még nagyon messze vagyok.

A felkészülés elég jól telt leszámítva az utolsó három hetet amikor semmit nem tudtam futni, mert közbejött egy kisebb túlterheléses sérülés… Még az is felmerült, hogy nem is indulok. Szerencsére a pihenő, a heti egy kemény sportmasszázs és némi hengerezés helyrehozott annyira, hogy az ultra hetében már tudtam futni egy próbakört, igaz csak futópályán mertem futni szint nélkül. Nem volt tökéletes, de végül úgy döntöttem, hogy rajthozállok legfeljebb kiszállok valahol.

A versenyre a szokásos csapattal mentünk Roni, Csili, Zoli. A szállás nagyon szép volt, és a kis város is ahol megszálltunk. Sajnos az eligazítást lekéstük, de szerencsére így is eljutottak hozzánk az infók Facebook-on keresztül, hála a Magyar Spartan csapatnak, akik nagyon klassz hiánypótló cikkeket is írtak a felkészüléshez. A prezentációból kiderült, hogy 1 depózás helyett 3 lesz, az utolsó 700 méterrel a cél előtt. Itt még jót nevettem rajta, hogy oda meg mi a francnak, de a célvonalban megtudtam. 🙂

Reggel 7:30-kor volt a rajt, Csilinek még korábban, így viszonylag korán kellett kelni. A reggelim ugyanaz volt mint tavaly: dobozos kávé, 1 sonkás sajtos croissan, 1 túrós táska és 1 kakaós csiga. Alig bírtam megenni, de muszáj volt ennem. Miért írom ezt ide? Mert ez az írás nekem kicsit napló jellegű is. Idén is nagyon jó volt elolvasni a tavalyi írásomat, ha nem teszem lehet pár dolgot elfelejtek. 🙂

Mi Zolival az első open futamban indultunk,ahogy haladtunk felfelé gyönyörű helyeken mentünk, a hegytetőn felülről láttuk a hegyek között a hajnali felhőket, csodaszép látvány volt, le is akartam fotózni, de itt még azért viszonylag jól tudtam haladni szóval nem álltam meg. Szerencsére nálam sokkal profibb fotósok csináltak nagyon jó képeket a tájról.

Zoli végig előttem haladt. Az ötödik akadálynál értem be az egyensúlynál (balance) ahol sajnos büntetőznie kellett. Ezt az akadályt általában a hegytetőkön teszik be, hogy jó fáradt, beállt lábbal menjen át rajta az ember. Itt bevártam és egy darabig együtt mentünk, de hamar kiderült, hogy ő jobb tempóban fut így megegyeztünk, hogy mindenki a saját tempójában megy. Volt ami neki ment jobban, volt ami nekem így hiba lett volna egymásra várni mert összeadva túl sok időveszteség lett volna.
Nagyjából az A monkeybar-ig haladtunk együtt, itt elvesztettem Zolit, de szerencsére mint kiderült elém került, nem mögém. 🙂

Az “A monkeybar” kicsit magas volt, de nem használtam a fellépőt, úgy voltam vele még pont elérem felugrásból. El is értem, majd lógtam mint egy zsák krumpli nulla lendülettel és néztem a szokásosnál távolabb lévő kapaszkodót. Majd elkezdtem magam belengetni ahogy a profi OCR versenyzőktől láttam és így sikerült lendületet kapnom és átfognom a következő kapaszkodóra, majd a következőre, ezt követően már volt annyi lendületem, meg annyi “csakazértis” bennem, hogy végig tudtam menni. 🙂

Ha jól rémlik az első körben jött egy a szokásosnál magasabb fal is amit első nekifutásra nem értem fel, itt felmerült bennem, hogy na akkor ez az ahol segítséget kell kérnem, mivel openben indultam erre volt is lehetőségem, az elit és age group versenyzők nem kérhetnek, kaphatnak segítséget az kizárással jár, ezért is indultam most openben, mert emlékeztem rá, hogy 2 éve ugyanígy jártam az Ultra Beast-en csak akkor elitben indultam… Azért nekimentem még egyszer és éppen hogy az újjaim végével elkaptam a fal tejét és sikerült átjutnom. 🙂
Az első burpee (négyütemű fekvőtámasz) adagomat a slacklinenál csináltam. (kifeszített kötélen egyensúlyozás) Természetesen nem sokkal később az első dárdát is elrontottam. Újabb bünti. Eddig 60 és hol van még a nap vége. 🙂

Memória teszt: MHD7WUT5 Pipa. 🙂

Abba a kilátóba is felmentünk és igen a másik hegy tetejéről mi is így láttuk. 🙂

Ha jól rémlik valahol ezután jött a számomra egyik legnehezebb akadály. Egy nehéz zsákot kellett kb 1 km-en át cipelni, sípályán fel, majd le, mindezt tűző napon. Legszívesebben leraktam volna a zsákot és ledőltem volna pihenni egy kicsit az árnyékba, de nem tettem, mentem tovább. Lefelé menet összefutottam Ronival aki a távolból kiabált, az egyetlen dolog amit csinálni tudtam, hogy a jobb kezemmel próbáltam integetni abba az irányba ahonnan a hangot hallottam, nem volt rá erőm, hogy abba az irányba forduljak. Végül ő jött oda, csináltunk pár nem túl előnyös selfit és mentünk tovább. 🙂

A depó előtt még volt egy kis kötélmászás ami mostanra már sima liba, gond nélkül megvolt. Ezt persze minden depózás előtt megismételtük. 🙂

Az első depóig ami nagyjából 28 km volt, minden jól ment. 5 óra 7 percbe telt amíg eljutottam idáig, ez bőven benne volt a 7:30-as szintidőben. Itt még az is megfordult a fejemben, hogy az egész verseny meglesz olyan 10 óra alatt megdöntve a tavalyi eredményemet.

A depózás viszonylag gyorsan megvolt, már csak azért is mert beleültem egy hangyabolyba így a komfortzóna számomra nem volt annyira komfortos szóval inkább mentem vissza a terepre. 🙂 Azért előtte még pótoltam amit eddig elhasználtam magnashot, néhány zabszelet, aptonia sós gabonaszelet, megittam az egyik kólámat és pólót cseréltem. A pólócsere volt szerintem az egyik legjobb ötlet, mintha új ember lettem volna utána. Az ebéd kimaradt. Igaz volt bekészítve némi péksüti mint a múltkor, de nem voltam éhes, úgy néz ki ez a zabszelet, dupla Snickers, sós szelet, szőlőcukor kombó elég jó volt frissítésnek. Persze óránként ment a BCAA, kb 2 óránként a sótabi, na meg izós víz volt a hátizsákomba. A korábbi futásaimból tanulva most volt nálam fél liter sima víz is ami szerintem sokat segített. Az UTH 55-ön, 30 km környékén már nagyon kivoltam, nagyon kellett volna sima víz. Most szerintem a rutinosabb frissítésnek és a több hosszú futásnak köszönhetően 30 km környékén még egész szép és jó volt minden. 🙂
A depó után egyből jött 2 akadály, dárda és Herkules, a dárda igaz betalált, de leért a földre így büntető lett belőle. A Herkulessel itt még nem volt gond. Egy hosszú patakban futás/botorkálás után jött egy újabb kötélmászás ezúttal vizesárokból. ezzel sem volt gond. A patakos résznél a helyiek szépen kiültek a partra röhögni a versenyzőkön akik megtalálták azt a részt ahol hirtelen elsüllyednek a mederbe, szerencsére ezt nem sokkal előttem valaki megtalálta így igaz nem szárazon, de megúsztam. 🙂
Sajnos a második szakaszon valahol elkezdett feszülni a térdem, ami nem volt túl jó jel, féltem, hogy esetleg megfájdul és nem tudom teljesíteni a versenyt így kicsit visszavettem a tempóból. Két éve az első Spartan ultrámon amit akkor még Ultra Beast-nek hívtak hasonló történt és mindenféleképp el akartam azt kerülni, hogy minden lépés fájjon így az emelkedőkön mentem ahogy tudtam, a lankás, sima terepeket futottam, de az erős lejtőkön kénytelen voltam nagyon óvatosan menni. Számolgattam fejben, hogy van 2 és fél óra előnyöm a szintidőhöz képest így azért van esélyem beérni a célba időben, innentől az elsődleges célom az lett, hogy beérjek, bár korábban volt egy olyan elképzelésem, hogy idén jó lenne azért hamarabb végezni mint tavaly. Azt tudtam Ronitól, hogy Zoli előttem van, Csili is jól halad azt akartam, hogy mind a hármónknak sikerüljön célba érnie. A leggyengébb láncszem én voltam.

Az Olympus volt a következő aminél büntetőznöm kellett, már amikor megláttam sejtettem, hogy ez ma nem fog menni, azért megpróbáltam majd szépen megcsináltam a büntetőt. Tavaly ez az akadály kétszer is volt, mindkétszer ment, látszik, hogy idén az akadályokat annyit nem gyakoroltam.
A Twister valahol 40 km után jött, ez eddig csak egy versenyen sikerült úgy éreztem, hogy ekkora táv után valószínűleg most nem fog sikerülni, nem is sikerült. Büntetőztem.
Ezt követően nem sok, már csak három “pukli” volt a szintrajz szerint a depóig, csak a szintrajzon az nem volt rajta, hogy az egyikre ismét egy zsákot kellett felcipelni. Finom volt.

Megérkeztem a második depóhoz ahol Csili már Finisher éremmel és pólóval állt Ronival együtt. Látták, hogy baromira lassan értem vissza a második körről és azt hitték valami bajom lett. Megnyugtattam őket, hogy minden ok csak feszül a térdem és nem merek gyorsabban menni nehogy megfájduljon. A lényeg, hogy beérjek. Miután látták, hogy minden ok, hálómászás közben megbeszéltük, hogy vesznek pizzát vacsira majd felmásztam újra a depó előtti kötélen. Ők már mentek vissza a szállásra mert kezdett késő lenni Roni pedig másnap két távon is indult szóval pihennie kellett. Nekem még volt 7 km hátra, a depózás viszonylag gyorsan megvolt, gondolkoztam egy zokni cserén, de végül ez kimaradt.

Depó után ismét jött a dárda ami most sikerült, 4-ből 1, hát van hova fejlődni. 🙂 A Hercules megint ment. Megérkezünk az utolsó szakaszra. Ki volt írva, hogy harmadik kör, Ultra Finish. Ennél szebb feliratot régen láttam. 🙂 Mondjuk lehet a vesztőhely vagy a “ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel” találóbb lett volna, de ez motiválóbb volt az biztos. 🙂

Az utolsó 7 km

Dárda: burpee.
Hecules: pipa
A Cargo: pipa.
Z fal: nagyon szépen kezdtem, majd az akadály felénél kiderült, hogy hibás a fal, a lenti kapaszkodó amire lépnem kellett függőlegesen nézve a fal közepén volt, átléptem rá, de lehetetlen volt tovább menni rajta. Leestem, megnéztem a többit és kiderült, hogy csak az volt hibás amit választottam a többi rendben volt. Megreklamáltam, de meg kellett csinálnom a 30 burpee.
Multirig: jó kis kombinált volt gyűrűkkel, kötelekkel, a végén egy palánkkal amin át kellett mászni: 30 burpee
Elindultunk újra hegynek felfelé abba az irányba ahol a rajt is volt és ismételtünk pár akadályt: falmászás, rönkmászás, Over Under Through, Over Under Over Under Over Under, monkey bar, egyensúly, kőgolyó cipelés, inverz fal, csúszós fal, láncos kőgolyó cipelés, 2. súlyhúzás (ezt már eléggé untam), inverz fal, kúszás, falmászás

Miközben ezeket csináltuk már több mint 50 kilóméter volt mögöttünk és még 7 kilométert meg kellett tenni az erdőben, volt olyan szakasz ahol egyedül futottam a patakparton, eszembe is jutott, hogy ha medve lennék én valószínűleg most estefelé jönnék inni, szerencsére úgy tűnik még nem voltak szomjasak és éhesek sem. 🙂

Némi kúszás, falmászás után elérkeztünk a bucket carry-hez(vödörcipelés): na ez ha szépen akarok fogalmazni akkor azt mondanám rohadt nehéz volt. Várható volt, hogy a szabály könnyítésével visszatérnek a nagyobb súlyok és hosszabb cipelések, hát visszatértek… nem vagyok egy gyenge gyerek, de ezt alig bírtam el, nem tudom hányszor raktam le,de sokszor, próbáltam a jobb vállamon, a bal vállamon, a térdemen, de letenni is szívás volt mert tudtam, hogy újból fel kell emelni… a súlya alatt még a táskám műanyag része is eltörött ahogy véletlen ráraktam a vállamon.

Végül csak körbevittem majd mehettem vissza az erdőben lévő patakba. Ami apróbb probléma volt, hogy mostanra rám sötétedett így életemben először lámpával kellett folytatnom a versenyt. Ezt igazából élveztem, valami új amit eddig még nem csináltam, mondjuk a patakban nappal sem volt könnyű haladni így sötétben a fejlámpa fényénél meg különösen nehéz volt. Sebaj közel a cél… vagy mégsem? Valami nagyon furcsa dolog volt előttünk, egy deszka keresztbe a patakon. Igen egy dunk wall, azaz merülős akadály. Mostanra már elég hűvös volt a levegő, a patak meg egyébként is hideg volt még nappal is, de nincs más hátra merülni kell. Hát nem volt jó,de túléltem. Futás tovább hátha felmelegszem. Lehet sikerült is volna ha nem egy patakban kúszás jött volna utána. Itt úgy voltam vele megpróbálok minél gyorsabban végigjutni, persze az előttem lévő valamiért megállt, gondolom begörcsölt így ez annyira mégsem sikerült gyorsan.

Így csurom vizesen fázva végre kijutottunk a patakból a kötélmászáshoz… Ma eddig minden alkalommal sikerült felmásznom, de itt most elbizonytalanodtam. Végül megtöröltem a kezemet egy fűcsomóval és elkezdtem mászni. Sikerült! 🙂

Beérkeztem az utolsó depózásra 700 méterrel a cél előtt. Erre gondoltam azt, hogy ez meg minek kell? Sminkleni a célfotóhoz? Zseblámpával, fázva kerestem a kis zsákom amiben az első körben levetett pólóm volt, nagy nehezen megtaláltam, de addigra úgy döntöttem, hogy 700 méteren már nem tökölök mégsem veszem át, megyek tovább ahogy vagyok. Jött a dárda, sikerült, Hercules=büntető, Z mászófal, már a kapaszkodókat sem láttam a sötétben=büntető. Multirig=büntető. Itt találkoztam Zolival aki már Finisher pólóban várt! 🙂 Megkérdezte hány burpee van még hátra, erre azt válaszoltam, hogy még 20, de van még rá 2 órám, hogy megcsináljam. 🙂 Mostanra már kezdett bedurranni a mellizmom a burpeektől. 🙂
A befutófotóm most nem sikerült annyira jól, a tűznél megálltam kicsit melegedni, majd nemes egyszerűséggel átlépem a tüzet és besétáltam. 🙂
Igaz az eredményem rosszabb lett mint tavaly és többet is hibáztam az akadályoknál, de valahogy mégis sokkal jobban örültem ennek a teljesítésnek mint a tavalyinak. 🙂

Megvan a második Spartan Ultrám, de ami még fontosabb, hogy Zolinak is sikerült! 🙂 Ráadásul jobb idővel mint nekem!

Ami még hab a tortán, hogy Roni másnap 3. lett a Sprint távon és 5. a Superen. Szóval mindenkinek jól sikerült ez a hétvége. 🙂

AROOO! 🙂

Az első hivatalos terepultrám

Valamikor év elején szóltak a többiek, hogy megnyílt a nevezés az UTH-ra és jó lenne ha a négyfős kis futó baráti körünk benevezne rá. Az az igazság, hogy ekkor én még nagyon kevésnek éreztem magam ehez a versenyhez. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez a profik versenye és nekem semmi helyem nincs itt, legalábbis még nincs, talán majd jövőre, így végül nem is neveztem. A többiek viszont igen, az 54 kilométeres távra, edzőfutásnak szánták az őszi Spartan Ultrára. Ahogy telt múlt az idő kicsit már bántam, hogy nem neveztem, jó hangulatban szoktak telni ezek a közös futások. Egy verseny után viszont Roni, a társaság egyetlen hölgy tagja megemlítette, hogy ő idén inkább a rövidebb futásokra koncentrálna amiben szép sikereket ér el, szóval eladná a nevezését és rám gondolt. Egy kis gondolkodási időt kértem, mert nem éreztem magam elég felkészültnek, de végül csak belementem. Igaz nem lesz teljes a brigád Roni nélkül aki ugyanekkor egy másik versenyen áll helyt, de még így is jó futásnak igérkezett egy gyönyörű tájon.

A versenyre nem éreztem magam felkészültnek, a többiek év eleje óta szisztematikusan készültek és már túlvoltak pár 30-as távon, Csili még egy hosszabb ultrafutáson is. Nekem idén a leghosszabb távom 21 km volt. Ha edzővel futnék akkor valószínűleg ez már elég lett volna arra, hogy ne engedjen indulni és igaza is lett volna. A barátaim persze biztattak, hogy menni fog az, benne van a lábadba, rutinból lenyomod… Az igazat megvallva én is ezekben bíztam, már ha az eddigi két utcai maratonom, az első sikertelen Ultra Beastem és a tavalyi sikeres Spartan Ultrám rutinnak számít. 🙂

Kicsit késve a verseny előtti napon raktam össze a felszerelésemet. Kötelező felszerelés: ívózsák+fél literes kulacs, igazolvány, esőkabát stb. Berámoltam egy kis csokit, némi zabszeletet, néhány magnéziumot és gélt is vész esetére, bár nem nagyon szoktam gélt inni. amit még elraktam és szerintem ami az egyik legfontosabb volt az 1 sótabletta+1 BCAA/óra. Elsőre el is raktam 8-at gondoltam kb 8 óra alatt végzek, de végül meggondoltam magam és beraktam a szintidőnek megfelelő 10 adagot. 🙂 Az ivózsákba persze izotóniás port is raktam.

A versenyre mi aznap mentünk le, szóval megint korán keltünk. Gyors öltözés, amikor is kiderült, hogy a tisztának hitt zoknimból még ömlik a homok az előző hétvégén tartott akadályverseny után, hiába mostam ki… Hát nem örültem neki, a homok az ami a legkevésbé hiányzik ilyen távon a cipőbe. A verseny helyszínén volt pár kitelepült bolt és egy pillanatra gondoltam rá, hogy venni kéne egy új zoknit, de sajnos nem tettem.

Végül megérkeztünk a rajthoz ahol rengeteg profi futó volt körülöttünk. Én teljesen nyugodt voltam, elhittem, hogy az elmúlt évek futásai elég alapot adnak hozzá, hogy sérülésmentesen végigmenjek, de azzal is tisztában voltam, hogy nem készültem fel rendesen és ezt a “rutinommal” kell pótolnom, nem futom el, rendesen frissítek stb.

A verseny elején a többiek szépen elhúztak tőlem, én meg sem próbáltam tartani a tempójukat, az első 30-as távomon megtanultam, hogy a saját tempómban kell végigmennem különben kipurcanok a végére és nem egy felemelő élmény begyalogolni a célba.

Az első 14 km kellemesen telt, szépen nyugodt tempóban kocogtam, bár kicsit bosszankodtam, hogy sem a pulzusmérésem, sem a navigációm nem megy rendesen. Végül úgy döntöttem egyik sem érdekel, pedig pulzus alapján akartam futni. Szerencsére a navigációval nem volt gond mert nagyon precízen ki volt minden szalagozva és a földön is voltak plusz jelölések.

Pilisszentlászlón 14 km-nél volt az első frissítőpont ami nagyon profi volt. Minden volt itt víz, kóla, gumicukor, sós kekszek, kovászos uborka stb. A crew/önkéntesek nagyon kedvesek segítőkészek voltak. Kicsit meglepő volt egy ilyen komoly frissítés ennyire az elején, de azért csipegettem egy kicsit, ittam egy kis vizet, kólát és mentem tovább viszonylag gyorsan. Mondjuk esélyes, hogy ez egy közös frissítőpont volt a hosszabb távokkal, nekik már biztos nagyon kellett mire idáig eljutottak.

Az első 20 kilométer zökkenőmentesen telt. Mivel elég meleg volt ahol láttam kutat vagy forrást ott kicsit bevizeztem a sapkámat hagy hűtsön. Közben menet közben azon gondolkoztam, hogy lassan meglesz a fele, majd eszembejutott, hogy nem 50 hanem 55 a táv, sebaj a fele jobban hangzott mint a harmada. 🙂 30 kilométer környéken beköszönt a maratoni fal amin sikerült azért túllendülni, akarom mondani túlgyalogolni. 🙂

A első nagyobb hegyről lefelé menet már éreztem, hogy a homokszemek kezdik megdolgozni a talpamat és már nem olyan komfortos a talajfogásom, szerencsére ez csak lefelé zavart, de ott nagyon, így az egyébként jól futható lejtőn nem is sikerült rendesen futnom.

A Pap-réthez közeledve szembe jött velem Zoli aki látszólag jól bírta, bár egy pillanatra meglepődtem, hogy látom és aggódtam nem futotta e el az elejét, bíztam benne, hogy nem. Nagyon sokat készült erre a versenyre szurkoltam neki, hogy sikerüljön. Megkérdezte, hogy vagyok, amire csak annyit tudtam mondani, hogy “sz@rul, de büszkén.” Így jár az aki nem készül fel rendesen. 🙂

35 kilométer környékén megérkeztem a a következő komolyabb frissítési pontra a Pap-réten. Mire idáig elértem már azért fáradtam, a sok izotóniás ital, kóla stb. kezdett kicsapódni a számon és már nagyon kívántam egy kis sima vizet. Szerencsére a frissítőponton az előzőhöz hasonló bőséggel találkoztam, a szervezők kedvesek voltak még a fejünket is lelocsolták vízzel ha kértük. Itt már több időt töltöttem, csipegettem, ittam sima vizet és a kulacsomat is feltöltöttem vele. Itt szinte fesztiválhangulat volt ahogy a sok futó depózott, legszívesebben maradtam volna még, de menni kellett így egy banándarabbal a kezembe útra-keltem. 🙂

Itt egy viszonylag futható rész jött ahol nem nagyon tudtam futni. Lassan közeledtem a bűvös 40 km-hez, ami után már csak 15 km van hátra. Lassan közeledett, de nagyon motivált, hogy elérjem. Közben komoly futók haladtak el mellett Ironman-es tetoválással meg egyéb komoly versenyek szimbólumait viselve. Egy kicsit elgondolkoztam, kevésnek éreztem magam a mezőnyben, de idővel eszembejutott, hogy én is túlvagyok egy Spartan Ultrán szóval talán mégis van itt helyem. 🙂 Végre elértem a 40 kilométert, innen a 42 volt a cél, majd amikor elértem örültem, hogy megvan a maratoni táv. Innen már csak egy rövidebb edzőfutás van hátra. 🙂 Viszont nagyon lassan haladtam mert lefelé menet fájt a talpam, a homok megtette a jótékony hatását és kikezdte, minden lépés fájt lefelé menet így valahol leültem egy sziklára és kiráztam az összegyűlt törmeléket a cipőmből és mentem tovább. Miután kiderült, hogy hát ez bizony nem sokat segített úgy döntöttem beveszek egy fájdalomcsillapítót, hogy valami elfogadható tempóban tudjak haladni. Lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak, de látszólag bevált és a lejtőkön meg tudtam kezdeni a kocogást.

A Lajos forrás környékén volt egy ellenőrző pont, az itt lévő segítő mondta, hogy kicsit lejjebb van a forrás ha kell ott tudunk vizet venni. Többen úgy döntöttek, hogy ők oda le nem mennek mert még onnan is fel kell jönni. 🙂 Elsőre én is vaciláltam, de a végén azért lementem pótolni a vizet és bevizezni a sapkámat. Ezt követte egy nagyon durva nagyon hosszú emelkedő. A Pap-rét és a Skanzen között két ilyen emelkedő is volt, hát megszenvedtem rajtuk rendesen. Valahogy így. 🙂

Végül sikerült eljutni a Skanzennél lévő frissítőponthoz, ami szintén nagyon profi volt. Itt egy kicsit leültem az árnyékba a többi versenyzővel amíg frissítettem, itt is kértem egy kis hűtést a fejemre, csakúgy mint a többi helyen itt is nagyon kedvesek voltak.

Jött az utolsó 6 km, ami kb. egy laza edzés. 🙂 Lelkesen indultam meg, de valahol a városhatáron belül belesétáltam. Az ilyen belesétálásokkal az a baj, hogy nagyon nehéz kijönni belőle. Nézegettem az órámat, hogy na még 200 méter séta aztán futok tovább. Végül sikerült megint megindulni. Igyekeztem “tempósan” futni, nem akartam már belesétálni. A városba beérve amerre mentem az emberek mindenhol tapsoltak, szurkoltak ez nagyon lelkesítő volt. Ahogy beértem a főutca környékére egyre többen szurkoltak köztük szervezők is, így azt gondoltam közel a cél meghúzom a végét. Futottam, futottam, de csak nem láttam még a célkaput, elgondolkoztam rajta, hogy lehet kicsit vissza kéne venni, de amikor ez átfutott a fejemen végre megláttam és még belehúztam egy kicsit. 🙂 A többiek már ott vártak a célban és biztattak, hogy “Hajrá! Nyomjad! Ezen múlik minden! :)” Végül futva értem be aminek külön örültem. 🙂

A célban kaptam egy vizes törölközőt a nyakamba és odamentem a többiekhez. Gratuláltunk egymásnak majd elmentem a frissítőpontra. Mondtam, hogy mindjárt jövök, de leültem és pihentem egy kicsit, végül a többiek jöttek oda hozzám, hogy jó lenne már vacsorázni. 🙂

Összességében nagyon jó verseny volt, bár a homokos zoknim és a felkészületlenségem miatt kicsit szenvedősre sikerült. Ettől függetlenül tökéletesen megvagyok elégedve a 187. helyemmel amit 8:44-es idővel hoztam össze a 420 fős mezőnyben. Zolira nagyon büszke vagyok akinek ez volt élete első Ultrafutása és összesítettben a 133. férfiak között a 95. helyen helyen végzett. Csili barátunk pedig hozta a formáját és vidáman a 22. helyen futott be összesítettben, férfiak között a 19. lett.

Végül úgy néz ki mégis volt helyem a mezőnyben. 🙂 Na most megyek zoknit venni amit csak hosszútávfutásra fogok használni. 🙂